Néger A Fjordokon – A Svidd Neger és a kortárs skandináv filmművészet

Emlékszem, másodikos gimis koromban volt egy rövid vitám a régi magyartanárommal azon, hogy nem minden északi nép remekel a művészetekben. A vita alaptémája természetesen a szépirodalom volt, és sajnos úgy tűnt, hogy ő győz, mivel szinte megcáfolhatatlan érvként azt hozta fel, hogy az orosz költők és írók mindig is sokkal nagyobbakat alkottak, mint a skandinávok. Pár másodperc tömény lebénulás után csak annyit voltam képes kinyögni, hogy nem baj, a vikingek a többi művészeti ágban viszont kenterbe verik keleti haverjaikat, talán a komolyzenében még nem. Ezt a rögtönzött és szépen szólva kezdetleges teóriámat egészen addig váltig állítottam, amíg nem találkoztam szembe a kortárs skandináv filmművészettel.

Ha észak-európai filmekről van szó, szinte mindenkinek már-már pavlovi reflexként Ingmar Bergman neve ugrik be elsőként, ha nagyon belemászunk a dologba, akkor is talán Roy Andersson, vagy Jan Troell az említésre méltó – kivétel nélkül svédek. Bergman alkotásainak a háború utáni filmművészetben több mint kulcsszerepe van, olyan klasszikusokkal, mint a Hetedik Pecsét, a Suttogások és sikolyok, vagy a Fanni és Alexander, a rendező örökre beírta magát a celluloidtörténelembe. Sajnos őt követően csupán Izland volt képes valami félig-meddig értékelhetőt kicsikarni magából, ott is a 2000-es 101 Reykjavík-kal, majd a kamasz outsider életét feldolgozó Nói Az Albínó (Nói albinói) hozott csupán széleskörű szakmai elismerést, meg még valamiféle mainstream sikert is a szigetországnak. Akik még nagyon lábalnak ezen a téren, azok nem mások, mint Norvégia filmesei. A fjordok földjén szinte csak az indie filmezés a divat, ami annyit tesz, hogy mindenféle támogató vagy szponzor nélkül, saját zsebből születik szinte minden film, aztán ha bejön a közönségnek, akkor kap supportot, ha pedig nem... akkor úgy jár, mint a maradék 98%. Ez egyrészt félelmetesen jó dolog, mert végre egy olyan versenyt teremtett magának valahol a filmipar, ami szinte minden művészeti ágra ráfér, mivel a független filmezésnek köszönhetően szinte semmi szerepe nincs a nagyhasú-öltönyös szponzoroknak, szimplán az fut be, ami tényleg jó, és nem pedig a promóción múlik minden. Másrészről viszont ennek a hatalmas lehetőségnek köszönhetően enyhén szólva túltelítődött a színtér, továbbá azért valljuk be, a világ egyik vezető jóléti országában nem olyan nehéz összehozni egy kész stábot anyuból meg a haverokból. Emiatt elképesztően sok középszerű film lát napvilágot, sőt, nem ritka, hogy a rendezők egyenesen Hollywoodra tervezik a filmjeiket, mivel tisztában vannak az országuk szűknek mondható kitörési lehetőségeiről.

A szintén norvég Svidd Neger (Megégett Néger) minden várakozásom ellenére úgy tűnik, hogy a fentebb említett masszív 98% és a még eredetiek is nevezhető alkotások határán egyensúlyozik, már ami magát a filmet illeti. Mert a 2003-as filmnek bizony van zenéje is. Valahol most ez az a kategória, amibe sokszor a Pink Floyd legendás The Wall-ja kerül, mivel maga a film zenéje sokkal híresebb, mint maga a film. Bár Floydéknál ugye fontos kikötés, hogy ott a zene maga a film gerince, húzóereje, a Svidd Negerben meg csak „szimplán” aláfestésként van jelen. A soundtrack hátterében a norvég könnyűzene egyik legunikálisabb jelensége áll, a farkasok nevét viselő Ulver. Nem mondok nagyot azzal, ha azt állítom, hogy a banda elképesztően nagy kultusznak örvend mind a festett képű metálosok, mind a nagysálas bölcsészek, mind pedig a legsznobabb zörejzenészek körében. A titok abban rejlik, hogy a formáció munkássága során szinte a teljes underground palettát bejárta, egészen a korai black metal anyagok reszelősségétől kezdve az újabb, rhythmic/power noize-ot enyhe dub hatásokkal keverő avantgarde zenéig, mindegyik stílusban alapműveket alkotva. A banda 2000 óta dolgozik filmzenéken, többek közt hozzájuk fűződik a svéd Lyckantropen (A Farkasok Kora) kisfilm, a norvég Uno és természetesen a Svidd Neger soundtrackje. Ezek az anyagok érdekes módon nagyságrendekkel híresebbek az alaptémájukként szolgáló filmeknél, sőt, nem egy emberrel találkoztam, aki nagy, kerek szemekkel vette tudomásul, hogy bizony kedvenc elszállós ambient-noize lemeze alapjáraton egy mozifilm betétdala. A skandináv (és a balti) filmesek egyébként imádnak bandákat felkérni egy teljes soundtrack erejéig, bár sokszor úgy tűnik, hogy maga a zene messzemenőlég túlszárnyalja magát az alkotást. Az ilyen betétdalok közül talán a leghíresebb Björk zenéje a 2004-es Drawing Restraint 9 filmhez (itthon nem jelent meg), továbbá a szintén izlandi Sigur Rós is számos filmzenéért felelős, többek közt a Hlemmur című dokumentumfilm muzsikájáért. Az Ulver esetében sem véletlen, ahogy a többi post-vikinger művésznél is, náluk is megvan az a borzasztóan természetközeli, mégis progresszív és rendkívül precíz megközelítés, ami egészen varázslatos hangulatot kölcsönöz majdnem bárminek, ami a kezeik közül kicsúszik.

Hasonló alapokkal indul Erik Smith Meyer és Stein Elvestad egészestés filmje, a Svidd Neger is. A helyszín valahol Észak-Norvégia, pontos adat nincs, valahol a nyugati fjordok közt. A film főszereplője „King” Karl, egy az ősi hagyományrendszerbe görcsösen kapaszkodó megalomán parasztgazda, aki még saját feleségét is képes volt megölni, mivel az csodával határos módon, egy néger utódot hozott a világra, akit Karl a gyilkosság után egy ladikba dobott, és sorsára hagyta. A jóember azóta súlyos alkohol problémákkal küszködik, mivel úgy hiszi, hogy elhunyt feleségének a szelleme még a mai napig visszajár kísérteni őt. Karl egyetlen célja az életben már nem más, mint lányának, a gyönyörű Annának egy rendes férjet találni, ami a világ egyik legkietlenebb helyén körülbelül annyira sanszos, mint egy bengáli tigris a zsámbéki volánbuszon. Viszont nem telik el sok idő és összeismerkednek egy a szomszédos fjordban lakó szintén láncalkesz özveggyel, a fiával Pederrel és a fogadott fiával, a fekete bőrű Kjellel, akire rejtélyes módon egy ladikban talált rá az öreg hölgy.

Valahol ennél a pillanatnál húzódik kaján mosolyra szánk, joggal gondolván, hogy a film innentől kezdve majd a biztos halálból visszatért kisfiú és a szigorú apa harcáról fog szólni, ennek ellenére a film nemhogy vezérvonalának nem választja az égbekiáltóan egyértelmű konfliktust, még nem is törődik vele, egy-két beszólogatáson kívül Karl és Kjell viszonya teljesen semmis marad. A történet gerincét egy folyamatosan alakuló szerelmi háromszög alkotja, melyben Anna, Peder (akiben a parasztkirály jobb híján megtalálja a tökéletes férjet lányának) és a később feltűnő különc, Normann Hætta bongo Utsi Saus vesz részt, akinek az öltözéke majdnem olyan cifra, mint a neve. Normann az unalomba már teljesen beledöglő Annát teljesen elvarázsolja, a távoli Amrikkáról szóló meséivel, ahol az emberek egész nap zenét hallgatnak, Kokka-Kollát isznak és a varázslat olyan jól megy neki, hogy Anna nemsokára terhes is lesz. Innentől kezdve a film szinte semmi másról nem szól, mint hogy a fiatal pár elkeseredetten próbál elmenekülni az idővel nyakukra telepedett Pedertől és anyjától, aki bár fiát egy reménytelenül hülye baromnak tartja, azért mégis szeretne egy unokát magának, legalább azért, hogy az egyre jobban becsavarodó Karl végre őt is békén hagyja.

A másfél órára nyújtott film annak ellenére, hogy sok tekintetben a világtól elzárt skandináv területek idegőrlő unalmát és kilátástalanságát hivatott bemutatni, nem tartalmaz sok üresjáratot, az események szinte mindig pörögnek, ha mást nem, egy-két ízes Amerika-oltást azért elsütnek. A hatalmas előnye a filmnek, a zenén és a csodás tájakon kívül, hogy piszok jó jellemeket sikerült összehozni. Természetesen Karl alakja viszi a prímet, amellett, hogy legtöbbször csak vigyorogsz, ahogy próbálja dinasztiáját továbbvinni, ahogy bontakozik ki a történet, egyre többször fagy arcodra a mosoly. Csak sajnálni tudom az alkotókat, hogy nem aknázták ki a szerepek adta lehetőségeket, tényleg borzasztóan jó alakok vannak benne, csak sajnos az egészet a középszerű cselekmény egy huszárvágással kiheréli. Ennek ellenére a film maga minden tekintetben bealázza az utóbbi idők szinte összes skandináv alkotását, a norvég színteret pedig hatványozottan, úgyhogy mindenképp érdemes egy másfél órát rászánni erre a gyöngyszemre.

Bízom benne, hogy a félsziget, ahogy a zenében is, a filmművészetben is végre rájön, hogy milyen elképesztő lehetőségekkel áldotta meg őket a jóisten, és végre elődeik nyomdokába lépnek. Ráférne a világra.