Hegyalja Fesztivál 2008 - 3. nap

Aki nem volt még Hegyalján, annak elmondom, a biztonságiak részéről itt a motozás a divat. Ahhoz, hogy a kempingbe, vagy a fesztivál területére, nomeg egyikből a másikba juss, egy motozáson kell átesned. Ez nem feltétlen kellemetlenség, lehet ez fícsör is, mert így legalább a fesztiválra barát/barátnő nélkül látogatók is elmondhatják magukról, hogy napi tizenötször megtaperolta valaki. Viszont ettől eltekintve (vagy épp ezert, ehe) a Hegyaljás biztonságiakat bírom a legjobban. Mindig jófejek voltak, köszöntek, az együttműködést is megköszönték, ha valami para volt, teljesen normálisan mondták el, hogy mi a helyzet, nem bántak paraszt módjára az emberekkel. Részemről riszpekt nekik.

A másik, ami furcsa lehet, az a hídról ugrás. Ahhoz, hogy a fesztiválra jussunk, egy hosszú hídon kell átbattyogni, amiről néhány elvetemült le szokott ugrálni. Az első alkalommal, amikor Hegyaljára mentem, összefutottam egy csuromvizes emberrel, aki nagy lelkesen mesélte, hogy berakott egy ötezrest a zsebébe, leugrott, kiúszott a partra, ahol a rendőrök már várták, mert hogy ilyet nem szabad csinálni, a kezükbe nyomta az ötezrest, mivel ennyi a bírság díja, és már ment is a kocsmába. Ám azóta eltelt néhány év, és már inkább megéri bungee jumpolni, mert a rendőrök a hídról ugrás után a legjobb esetben is húsz ropival húznak le.

Fotók: hegyaljafestival.hu

No, de elég legyen a sztorizásból. A napot a Grenma koncertjével kezdtem, pusztán azért, mert egy órával elnéztem a 30Y kezdetét, viszont megláttam egy cuki szöszi gitáros csajszit a Pepsi színpadon, és meg kellett közelebbről néznem. Két gitár + dob felállású, kellemes punk zenét toltak, ami felvezető koncertnek, pár sörrel tökéletes volt.

Magára valamit is adó pécsi lévén kötelességemnek éreztem ellátogatni 30Y-ra. Össze is futottam pár, hasonló gondolatok által vezérelt arccal, majd a nagyszínpad előtti árnyékos részben beállva azon tűnődtem, hogy milyen népszerű lett a banda. Valahogy nem sikerül megemésztenem, hogy ekkora rajongótáboruk lett. Bár tudom, hogy a Muse előzenekara voltak, de belém mégis úgy égtek, mint egy pécsi banda, akik párszáz embernek adnak koncertet a Szenesben. Ehhez képest nagyszínpadosok, és kellemesen sok ember jött el megnézni őket.

Nem maradtam végig, mivel el szerettem volna csípni a Cadaveresből néhány percet. Irány a DeWalt, ami közepesen szarul szólt. Nagy nehezen felismertem pár számot, meghallgattam egyet a készülőben levő új lemezről, aztán rohantam is tovább, mert kezdett Juliet & The Licks. Őszintén megvallva nem tudtam mire számítsak, de úgy voltam vele, hogy a Natural Born Killers főszereplőnője csak jót csinálhat. Végülis igen. A lányok örültek a félmeztelen, széttetovált gitáros arcnak, a fiúk örültek Juliette feszülő, csillogó rucijának, és mindenki örült a zenének. Szétvarrt fickók és dögös csajok, ez a rock & roll. A zene engem annyira nem bilincselt le, viszont a színésznő színpadi alakítása annál inkább. Lerohant a közönséghez, vissza a színpadra, levette a cipőit, vonaglott, térdelt, ugrált, vagy épp egyszerre mindenkinek a szemébe nézett. Amíg ott voltam, végig le tudta kötni a figyelmemet, ami nem kis teljesítmény.

Végülis két számmal tovább maradtam Juliette & The Licksen, mint szerettem volna, így már döngölt a Neck Sprain, mire odaértem. Elfogult leszek, a Neck Sprain szerintem az ország egyik legsúlyosabb bandája. Oldalláncos, terpeszben állós súlymetál, avagy modern metál, ahogy hivatalosan jellemezni szokták. Igazából csak hűek a nevükhöz, olyan zenét csinálnak, hogy a közönség a heves bólogatás közepette nyakficamot kapjon. Mindemellett azért bírom őket igazán, mert teljesen közvetlenek. A számok között hülyéskednek, vagy épp más bandának szólnak be, de a koncert előtt/után, ha flangálni látod őket, és elkapod valamelyik tagot pár szóra, biztos nem fog elzavarni.

Neck Sprain után jött a metalcore arcok talán legvártabbja, a Caliban. Dupla lábdob, kemény riffek, ordítós hörgés, tiszta ének, breakdownok, szóval minden, aminek egy metalcore bandában meg kell, hogy legyen. A DeWalt tele volt, én meg többé-kevésbé lelkesen bólogattam a koncert alatt. Kissé elvett a koncertélményből, hogy a sátor közepefelé álltam, és ilyen távolságból az énekes inkább nézett ki viccesen, mint keményen. Fekete haj, némi szakáll, plusz a szemei is feketére voltak sminkelve, amitől úgy festett, mint egy félzombi, aki hetek óta alvás nélkül, csak kávén él, és ráadásul még be is húztak neki kettőt. Emellett a szabad kezével végig fura mozdulatokat csinált, szerintünk varázsolt. Néha féltünk, hogy ránk dob egy tűzlabdát. De hogy ne legyek gonosz, el kell, hogy mondjam, a hangzás tűrhető volt, és úgy tűnt, a tömeg és a zenekar is élvezi a koncertet, bár a circlepit elég esetlenre sikeredett. Mindenesetre a rajongók biztos örültek.

A sátor Caliban után tömve maradt, és a Subscribe teljes erőbedobással lépett fel. Ők azok, akik a hiperaktív színpadi produkciójukról híresek, és sosem hagyják, hogy csalódjunk bennük. Ám az akkumlátor nálam igencsak merülőben volt már, így Yellow Spotsra sajna már nem jutottam el.

A fesztivál utolsó napja bosszankodással, örömködéssel, bosszankodással, még több bosszankodással, majd meglepődéssel zárult. Ilyen sorrendben. The Idoru, Alvin és a Mókusok, Velvet Stab, Isten Háta Mögött, Katatonia, Suhancos volt a felhozatal, és csoda, hogy nem gyújtották fel a DeWalt színpadot. Stay tuned!

Korábban a Kultblogon:

• Hegyalja Fesztivál 2008 - 1. nap
• Hegyalja Fesztivál 2008 - 2. nap

Kapcsolódó:

• Fesztiválbeszámlók a Kultblogon