Amitől megfagy a levegő - Monolake: Silence

2010. február 16. 08:26 | Nash | 1 komment

Az év első dubstep anyagaként futott be hozzám a Monolake, azaz Robert Henke és Torsten Pröfrock duójának hetedik nagylemeze, amely nemcsak emiatt lesz emlékezetes, hanem gyönyörű borítója és a hanganyag miatt is. Azonban előbbi elkendőzi az utóbbit: a Silence nem téli csendélet, hanem jéghideg és kellemetlen fagy, kegyelem nélkül.

Mire képes egy jól megválasztott és igényes borító: a Monolake eddigi anyagait csak hébe-hóba hallgattam, szinte csak a 2003-as Momentum című nagylemez az, amit fel tudok idézni, arról is csupán annyit, hogy egy igen korrekt, dubstep és techno határán úszkáló album volt, amiről a szép emlékű Stylus Magazine is igen elismerően szólt. Viszont mégsem ez a tény, hanem a borítóként használt, egyedülállóan harmonikus természeti kép volt az, ami miatt felkeltette a Silence a figyelmemet - és így kellett ráeszmélnem, hogy a Monolake minden bizonnyal az év egyik legjobb elektronikus zenei produktumát tette le már most, február környékén az asztalra.

Újra elővéve a Momentumot és összevetve a Silence-szel, zeneileg tulajdonképpen nem is érződik komolyabb különbség. Egyetlen kulcsszóban rejtőzik a távolság mikéntje, és ez nem a dubstep, nem is a techno, nem is az ambient, habár mindezekből kimért, arányos mennyiségek fellelhetőek az albumon. Az origó az atmoszféra, mert ettől más a Silence - a Momentum gépiességével ellentétben egy határozottan, khm, organikus lemezről beszélünk, bármit is jelentsen ez. (Egyszer valakivel a Boards of Canadáról beszélgetve csak annyival tudtam megindokolni, hogy miért is kedvelem ennyire őket, hogy végtelenül organikus anyagokat készítenek.)

A Silence valószínűleg akkor is hatna, ha a legrohadtabb melegben adták volna ki; ebben a szokatlanul kemény télben azonban kontextusban van a valósággal (bár már a Momentumot is bevallottan egy kemény tél inspirálta). A borító már-már békebeli képe másfajta harmóniát ígér, mint amit végül hallgatás közben tapasztalhatunk: semmiféle ellágyulás nincsen ebben az 55 percben, amely a Watching Clouds-Infinite Snow nyitása során zeneileg még nem árul el semmit magáról. Aztán szép lassan megérkeznek a kemény és szikár ütemek, amelyek a Far Redben csúcsosodnak ki - igazi tetőpont. Az atmoszféra tovább terebélyesedik az Avalanche utaztató és a Void káprázatot ígérő hangulataival, de a zárás már nem halad semerre - így is eleget mutatott ebből a kegyetlen hidegből. Négyötöd.

Monolake - Void