— Zene

— 2010. január 17. 14:11

— Írta: Velkei Zoltán

Improvizált monumentalitás – Nitzer Ebb interjú

Tizenöt év után jelentet meg új albumot a Nitzer Ebb: az Industrial Complex című kiadvány sok vonatkozásban szakít a formáció eddigi zenéivel, de felfedezhető benne az 1980-as évek vége is. Douglas McCarthyval, a zenekar énekesével, erről és a megújult Nitzer Ebbről beszélgettünk, illetve interjúnkból kiderül még az is, hogy a Fixmer/McCarthy-projekt sokkal fontosabb számára, mint hinnénk, és a jövőben nagyobb hangsúlyt szeretne fektetni rá.

Az EBM létjogosultsága egyre nehezebben igazolható a huszonegyedik században. Ma, amikor minden elektronikus zene a tiszta, szép hangzásról és csiszoltságról szól, a fiatalabb generációk füle nemhogy nem képes élvezni olyan hangokat, amik nem felelnek meg az előbbi kritériumoknak, de kialakul bennük valamiféle elutasítás is. “Különösen odafigyeltünk arra, hogy visszahozzuk azt a nyers, csiszolatlan hangzást, ami az 1980-as években jellemezte az elektronikus zenét” – mondja a Nitzer Ebb frontembere, Douglas McCarthy a Mappa klub bárpultja mögött, ahová beültünk beszélgetni a január 12-i koncert délutánján. “Manapság a műfajban gyakorlatilag minden hibátlanul, fényesre polírozva szól, de mi soha nem tudtuk elképzelni, hogy a Nitzer Ebb valaha is ilyen legyen. A technológia végtelen lehetőséget biztosít, hogy bármit csinálj a szintetizátoroddal, vagy a laptopoddal, de mi ennek ellenére mégis megpróbáltunk húzni valamiféle határt, és tartani egy olyan elvet, hogy a zenénk leegyszerűsített és spontán munkamódszerrel szülessen. Az Industrial Complexnek így kellett szólnia, ez nagyon fontos szempont volt a stúdióban.”

“A technológia az 1980-as években főleg hangmintákra épült. Ezek közül pár még ma is drága, de régen aztán pláne őrült pénzeket kértek el értük a szerzők, mert tudták, hogy a zenekarok nagy részének nélkülözhetetlen volt. Akkoriban annyira lehetetlennek, vagy elképzelhetetlennek tűnt, hogy majd közvetlenül digitálisan fel tudsz venni mindent. Nagyon örülök, hogy ez végre lehetséges. Emlékszem, húsz évvel ezelőtt a rockzenekarok, illetve gyakorlatilag minden hangszeres zenekar rendkívül elutasító volt a hangmintákat és számítógépeket illetően. Igazából senki nem gondolta volna, hogy mára a számítógép lesz mindennek a lelke, és még a hangszeres zenekarok is ezzel fogják megírni és felvenni a zenéiket. Volt régen egy ilyen hülyeség, hogy ha elektronikához nyúltál, akkor az onnantól kezdve nem volt művészetként elfogadva” – emlékszik vissza McCarthy a kezdeti időkre. Úgy tűnik azonban, hogy őket a legutolsó kijelentése sohasem zavarta, ráadásul végül a történelem őket igazolta. A Nitzer Ebb mára az EBM irányzat egyik mérföldkövének számít, és az Industrial Complexszel övéké az egyik legerősebb visszatérő album a tíz évnél hosszabb pihenőidőre ment bandák közül.


Képek: Szentpéteri Roland

A Nitzer Ebb 1982-ben alakult, a tagokat a boszorkányság és különféle okkultista dolgok tanulmányozása hozta össze. Zenei hivatkozásnak a düsseldorfi indusztriál/EBM színtér meghatározó formációját, a DAF-ot, illetve a brit poszt-punk mozgalom két megkerülhetetlen formációját, a Killing Joke-ot és a Bauhaust jelölték meg. A hangzásukban mindig volt valami erőteljes lázadó attitűd, ami a koncertjeiken katonás elemekkel és parancsszerű ordításokkal párosult. Az imázsukat az 1910-es évek olasz futurizmusa és a következő évtizedben erre válaszként érkező orosz konstruktivizmuzmus határozta meg, illetve jelentős a művészek totalitárius jelképek iránti megszállottsága is (a fellépéseiket mindmáig a szovjet vörös csillag dísziti a magasban). 1987 és 1995 között öt albumot írtak, ezek közül az 1987-es That Total Age világhírű sikert aratott. A Join In The Chant című felvételük nem csak az indusztriál/EBM rajongók közt vált himnusszá, hanem óriási mértékben inspirálta a detroiti techno művészeket is – Derrick May és Richie Hawtin nyíltan fel is vállalja ezt. A Nitzer Ebb 1995-ig több slágerré vált számot jegyzett, majd a legutolsó, Big Hit című albumok után feloszlottak ama indokkal, hogy kiábrándultak a zenéből, és más téren szeretnék kipróbálni magukat. Douglas például Cambridge-be ment filmezést tanulni.

A 2006-os újraegyesülésnek eleinte pénzügyi okai voltak: “2003-ban elkezdtem csinálni Terence Fixmerrel a Fixmer/McCarthyt, és az első közös turnénk után Peddy, az ügynökünk, a promóterektől rengeteg kérést kapott, hogy nem akarunk-e esetleg újra Nitzer Ebb-koncerteket is adni. Nagyon komoly pénzeket ajánlottak fel, ezért elgondolkodtunk rajta. Megkerestem Bon (Harris)-t, akivel akkoriban már legalább hét éve nem váltottam egy szót sem, és amikor nem sokkal később Detroitba utaztam rokonokat látogatni, átugrottam hozzá Chicagóba beszélgetni egy lehetséges újraalakulásról. Először csak pár koncertet terveztünk, öt-hat darabot, és kizárólag fesztiválokon, de végül aztán egy több hónapos turné kerekedett belőle. Bejártuk Európát, Japánt, Ausztráliát, Új-Zélandot, Észak-Amerikát és Dél-Amerikát, majd visszamentünk újra játszani Európába. Azt hiszem az egyik Los Angeles-i koncertünk után döntöttük el, hogy az újra összeállt Nitzer Ebbet mostantól nem a pénz és a show-k vezérlik már. Új zenéket akartunk írni.”

Az Industrial Complex című új albumra 2009 végéig kellett várni. A lemez hangzásában és mentalitásában látványosan szakít a korábbi Nitzer Ebb-kiadványokkal, ami elfogadható és érthető, hiszen negyven felett már nincs miért lázadni. A művészi kiteljesedés kerül előtérbe a lemezen, a szerzők a tömeg igényét figyelmen kívül hagyva feszegetik önnön határaikat. McCarthy bátrabban kiengedi a hangját a régi számokkal szemben kevésbé absztrakt, de sokkal muzikálisabb dalokon. “Nagyon tervszerű, de nyugodt időszak volt a lemez megírása” – meséli az Industrial Complex születéséről. “Visszaköltöztem Londonból Los Angelesbe, és minden nap déltől úgy este hatig, hétig dolgoztunk a számokon, a hétvégéken pedig pihentünk. Olyan volt, mint valami részidős munka. Szinte minden nap úgy mentünk a stúdióba, hogy nem tudtuk, mit fogunk csinálni és mi fog abból születni. Ekkor már Jason (Payne) is csatlakozott hozzánk. A stúdióban hatalmas volt a tér; volt egy igazi zongoránk, egy akusztikus dobkészletünk és rengeteg gitárunk, ami lehetővé tette, hogy azonnal kipróbálhassuk az ötleteinket. Mindent egyesével vettünk fel a lemezre, majd az Ableton szoftver segítségével adtuk hozzá az elektronikát, fejlesztettük tovább a hangzást, és öreg analóg moduláris szintetizátorokkal véglegesítettük. Több mint harminc számot írtunk.”

Vagyis, ha témájában más is az Industrial Complex, hangzásban McCarthyék mindenképp a gyökereiket, a legrégebbi rajongóikat célozták meg. “Az egyik fő célkitűzésünk az volt, hogy próbáljuk meg újra megtalálni azt az egyenes, minimalista hozzáállást, amivel a That Total Age-et írtuk. Nagyon sok új zenénket az a lemez ihlette.” A végeredmény egy nyers, retrós hangzású album, ami az EBM stílust örökségként használja fel ahhoz, hogy energikusan és poposan szóljon. Nem egy helyen érződik a Fixmer/McCarthy-projekt hatása is: a technós ütemeken túl (pl. Down On Your Knees) jó pár dalnak félreérthetetlenül szexista refrénje van, ami nemcsak tökös, de okos váltás is a That Total Age militarista tartalma után. E mellett az albumnak kifejezetten élő hangulata van. “Mindig igyekszünk erős kapcsot tartani a stúdiómunkák és a fellépéseink közt. Elsősorban azt tartjuk szem előtt, hogy hogyan szólna a zenénk élőben. Emiatt minden lemezünkön kissé olyan a hangulat, mintha élőben vettük volna fel őket. Az Industrial Complexen a Payroll című számunk adja vissza ezt a legjobban. Bon a midi controllerével szórakozott, bassline-okat játszott fel. Elkezdtünk rá improvizálni, és első nekifutásra megszületett a kész zene. Az első verzió és az albumra felkerült változat közt minimális különbség van. Szeretünk így dolgozni: nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy az elektronikus zenében úgy kell alkotni, hogy egy ember bűvészkedik a számítógépével, a többiek pedig csak hakniznak mellette.”

Ez minden kétséget kizáróan igaz a koncertjeikre is. Noha nyilvánvaló, hogy a Nitzer Ebb is laptopról játszik fel olyan hangmintákat, amiket másképp képtelenség lenne előadni, minden más élőben történik. Még azokra az ütemekre is dobol egyfajta kíséretként Harris és Payne, amik egyébként szólnak a hangminták tengeréből, és így a fellépés minden egyes pillanata borzasztóan robosztus, monumentális hatást ér el. Kellőképpen kísérleteznek az új felvételekkel is: a Promisesszel indítanak, amit nem sokkal később követ a Once You Say, majd félúton elhangzik a Payroll és utána pár perccel a Down On Your Knees is, s ugyan a közönség kevésbé reagál ezekre olyan felszabadultan, mint például a Let Your Body Learnre, a Murderousra, vagy a Join In The Chantra, az mindenképpen érződik, hogy az újvonalas Nitzer Ebb-dalok is működnek élőben. A hazai indusztriál/EBM szubkultúra legfontosabb online portálján, az LD50.hu-n, a rajongók közül néhányan hiányolták a darálást: ez idővel valószínűleg még kevésbé lesz jelen a színpadon. McCarthyék jelenleg új irányokat keresnek, és az Industrial Complexre nagyon büszkék. Érződik is este; nagyon jól érzik magukat, kétszer is sikerül visszatapsolni őket, és annak ellenére mozognak még mindig fiatalosan, hogy mindannyian negyven felett járnak már.

Nem csak a Nitzer Ebb hozza azonban lelkesedésbe McCarthyt. A Fixmer/McCarthy duója is rendkívül fontos számára. Ennek a története valamikor 2003-ban keződött: “Reklámfilmeket csináltam Londonban. Egyáltalán nem érdekelt a zeneírás, egyedül a gitáromon játszottam néha otthon. Terence remixelte akkoriban a zenéinket a Mute-nak, és a kiadón keresztül megkeresett, hogy van pár új zenéje, és nem akarnék-e énekelni rájuk. Sokat e-maileztünk, majd meglátogatott Londonban, és elmondta az ötleteit, nekem meg tetszett a dolog. Nem mondanám, hogy azonnal teljesen rá tudtam hangolódni, mert akkor épp egy John Malkovich-rövidfilmen dolgoztam, és az minden időmet felemésztette, meg amúgy is nagyon benne voltam a filmiparban. Végül négy-öt hónappal később Franciaországba utaztam, ahol pár napra kibéreltünk egy stúdiót, és nagyon jól ment az egész. Izgalmas volt, élveztük és nagyon jól megértettük egymást. Az lett az egésznek a vége, hogy Terence saját lemeze helyett inkább írtunk közösen egy Fixmer/McCarthy-albumot (2004: Between The Devil…). Szerencsénk is volt: akkor hirtelen nagyot zuhant a zeneipar, mindenki félt, hogy összeomlik minden azonnal, így könnyen ki tudtuk adni a lemezünket, és a turné is gyorsan összejött. Neki is vágtunk egyből.”

Ennek volt a folytatása 2008-ban az Into The Night című album, ami hangzásában elsősorban a francia electróra és technóra reflektál, felidézve olyan formációkat, mint például a Black Strobe és a Vitalic. McCarthy végig énekli a tizennégy dalt, melyek közé a legutolsó szakaszban már egy-egy ballada is becsúszik, új távlatokat nyitva meg az énekes előtt, amit idővel ki is szeretne aknázni teljesen. “Ez teljesen más, mint amivel eddig foglalkoztam. Alapjaiban másképp csináljuk, mint mondjuk egy Nitzer Ebb-lemezt.” – mondja. “Az Into The Nighton tudatosan előtérbe kerültek a melódiák, s ez valamilyen értelemben válasz volt a Between The Devilre, ami egy kemény techno anyag volt. Az Industrial Complex hivatalos megjelenése után elkezdünk dolgozni a következő Fixmer/McCarthyn, és szeretnénk 2011-ben kiadni” – majd zárásként még hozzáteszi: “kevésbé lesz strukturált. Lüktető improvizációkban gondolkodunk. Lassabb, dirty lemez lesz.”

(A koncertről és az interjúról is készültek videófelvétel részletek. Ezeket várhatóan egy-két héten belül találjátok majd meg a Kultblog TV-n.)