— Zene

— 2009. június 24. 10:19

— Írta: Kollár Dániel

Mos Def – Ecstatic

Az emberek rajonganak a polihisztorokért, mivel ők többszörösen tudatában vannak annak, amihez az emberek jó része nem ért, legyen az bármi is. Napjaink médiája ebből kifolyólag kedveli az ipari polihisztorgyártást, kontraszelektált mindentudókat képez, akik gombnyomásra énekelnek, rappelnek, játszanak rosszfiút, intellektuelt, intellektuel rosszfiút, szavalnak, vitatkoznak, vagy épp szidják a regnáló kormányt. A romantikus forradalmár zsánere sosem fog kimenni a divatból, a wannabe is élete végéig wannabe marad a médium másik oldalán, így fenntartható életpályán van a jelenség. Ilyeténképpen Mos Def is összetákol egy albumot pár évente. 2009 júniusa pár évre esett.

Az Ecstaticot áthatja a “na, majd most megmutatom”-féle düh, ami emberünkben keringhetett az elmúlt évek rossz lemezeladásai és lesújtó kritikái hatására, mivel az előző két lemeze egyaránt masszívat zakózott; mégiscsak a rappelésről van szó, ami a jelenlegi tucat kompetencia alapját adta pályája kezdetén. Rengeteg régi és új elemet facsartak össze a készítők, kizárólag bejáratott és 2009-ben is életképes motívumokból.

A producerek, így elsősorban a napjaink leginnovatívabb hip-hop gyökerű zenéit szállító Stones Throw Records üdvöskéi, Madlib és Oh No, illetve a New Jersey-i Preservation csapat ügyes kézzel nyúltak az Apple egér felé mikor arról volt szó, hogy saját hangzásvilágukból merítve alkossanak populárisat. Előbbiek pont annyit hoztak át a bonyolult ritmusképletekkel dolgozó 2.0-ás hip hopból, amennyi még nem megy a rádióbarát fülek rovására (így a Wahid, Pistola vagy a személy szerinti kedvenc Pretty Dancer dalok), míg utóbbiak teret adnak Mos Def időutazásának, régi sikerek színhelyére való visszatérésre. A Priority azokba az időkbe repít vissza, mikor az ezredforduló tájékán tonnaszámra kerültek ki a többek között Mos által fémjelzett pacifista lélekhiphopok, a Life is Goodnál újjáélednek emberünk kezdeti énekelgetős szirupjai, a Quiet Dognál megelevenedik a szaggatott VHS-eken terjedő klasszikus nyáresti rap jamek hangulata, míg a Casa Bey elsősorban a nyolcvanas évek végén domináns, pergő New York-i monotonitáson kúszik felfelé, nyakon öntve egy jó adag funkyval.


Mos Def – Casa Bey

A legnagyobbat szólónak szánt, giccshatárokat magabiztosan átlépő dal mégis a néhai producer király J Dilla klasszikust recycleolt History című összeborulás Talib Kwelivel, ami szofisztikált rap trollok tízezreinek csal könnycseppet egy pillanat alatt a szemébe az újraegyesülés majd’ tíz éve tartó ígéretének ismételt felcsillantásával. Van még rajta manapság divatos instrumixtape sláger újrahasznosítás (az Auditorium alapja két éve nyáron tűnt fel a harmadik Beat Konducta válogatáson), és hasonlóan trendi a “félig ismeretlen énekesnő előrántás” Georgia Anne Muldrow személyében a Def Roses dalnál, ami elég enerváltra sikerült a hölgy kifejezetten minőségi experimentális jazz-fusion próbálkozásaihoz képest.

A lírikus Mos Def a sok alávágott újítás ellenére maradt a régi, már ami az album szövegvilágát illeti: ismételten jönnek a Malcolm X utalások, arab imák, spanyol rappek, némi Obama ujjé, japán vírus videó stb. Egyszóval az összes neohippi fajkonform kellék, ami emberünket globális jó arccá tette az elmúlt évtizedben. Más kérdés, hogy legalább annyian soknak érezzük a “Peace before everything, God before anything, love before anything, home before any place” sorokban manifesztálódó általános hatásvadászatot, mint amennyien elérzékenyülnek rá, de a showbusiness már csak ilyen.

Mos Defet pedig igenis lehet irigyelni, mert olyat csinált, amihez sokan szeretnének érteni, de nem értenek: készített egy albumot összeadó, koncepciózus egyveleget. Csak azok az arcok ne várjanak semmit az Ecstatictól, akik a múlt évtizedbeli himnuszait átható füstös brooklyni flowt is keresnék a kavalkádban, mert az már kikopott Mos-ból a nagy sürgés-forgás közepette. Attól tartok, örökre.

Linkek: